Azt hiszem, ismerem magam. Vajon tényleg?

Az utóbbi években egyre többet beszélünk önismeretről. A közösségi média tele van pszichológiai fogalmakkal: traumák, határhúzás, kötődési minták, nárcizmus, transzgenerációs örökség. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik ezeket a kifejezéseket magabiztosan használják, mások döntéseit elemzik, kapcsolatokat értelmeznek, diagnózisokat osztanak. Amikor azonban felmerül a kérdés, hogy elindulnának-e egy valódi önismereti folyamatban, a válasz sokszor ez: "Én már rengeteget olvastam erről. Ismerem magam."

Számomra az önismeret nem azt jelenti, hogy sokat tudok a pszichológiáról. Nem azt, hogy felismerem mások működését. És végképp nem azt, hogy minden helyzetre van egy jól hangzó magyarázatom.

Az önismeret ott kezdődik, amikor hajlandó vagyok saját magamra kíváncsian, őszintén és sokszor kényelmetlenül ránézni.

A pszichológiai kutatások is azt mutatják, hogy önmagunk megismerésében meglepően sok a vakfoltunk. A kutatások szerint az emberek jelentős része úgy gondolja, hogy jól ismeri önmagát, miközben mások visszajelzései gyakran egészen más képet mutatnak. Az önreflexió fontos, de önmagában nem mindig elegendő. Szükségünk van olyan kapcsolatokra, amelyekben biztonságosan visszatükröződhetünk.

Éppen ezért hiszem, hogy az igazi önismeret nem magányos műfaj. Egy jó kísérő – legyen terapeuta, önismereti csoportvezető vagy egy támogató csoport – nem megmondja, kik vagyunk. Inkább segít észrevenni azokat a mintákat, amelyeket egyedül nehezen látunk. Kérdez, tükröt tart, visszajelez, és megtart akkor is, amikor egy felismerés nem kényelmes.

A saját munkámban ezért használok többféle eszközt is. Van, amikor a család- és rendszerálllítás nézőpontváltására van szükség. Van, amikor finom, áttétes eszközzel lehet a ki nem mondhatót megmutatni, ilyenkor a művészetterápiás eszközök nyújtanak jó szolgálatot. A feszültség oldásának első lépéseit lehet, hogy a természetben tesszük meg vagy egy ellazító meditációt használunk. A csoportos és egyéni beszélgetések során lehet a mélyebb rétegekig is eljutni.

Az önismeret számomra nem célállomás. Nem egy könyv elolvasása, nem egy idézet megosztása, és nem annak bizonygatása, hogy "én már tudom". Sokkal inkább egy élethosszig tartó kapcsolat önmagammal.

Hiszem, hogy mindannyiunknak vannak vakfoltjai. Nekem is. Éppen ezért hiszem azt is, hogy szükségünk van egymásra. Egy olyan emberre vagy csoportra, aki elkísér bennünket egy darabon. Aki nem ítélkezik, nem kész válaszokat ad, hanem segít meglátni azt, amit egyedül talán soha nem vennénk észre.

Mert az önismeret nem attól lesz mély, hogy sokat tudunk róla. Hanem attól, hogy van bátorságunk megélni.